Nem tagadom, hogy megkönnyebbülésemben zokogtam, amikor végre átjutottunk a határon. De addig még hosszú út vezetett onnantól, miután megmenekültünk a katona karmai elől. Tehát ott hagytam el, hogy miután megszabadultunk a katonától és a személye jelentette veszélytől, elindultunk az erdő szélén nyugati irányba. Ezután a városszéli temetőn keresztül vezetett az utunk, mivel a temetőkön át a legbiztonságosabb a menekülés háború idején. Ezt teszi minden ukrán, akármilyen bizarrul is hangzik, temetőkön keresztül vezet az útjuk. A sötétben a fehérlő, magasba emelkedő keresztek mutattak nekünk irányt, s eközben próbáltam nem gondolni azokra a halott lelkekre, akiknek hátrahagyott földi gúnyáik felett igyekeztünk egy jobb világ felé. A halál Istene talán megbocsát ezért, mivel az életünk és a gyermekeink életét mentettük oly módon, hogy háborgattuk sűrű lépteinkkel a megboldogult földi gúnyák mezejét. Mégis, az egész ukrán út alatt ott, a temetőben áthaladva éreztem a legnagyobb biztonságban magam. Ki tudja, miféle spirituális jellegű oka volt ennek, már hogyha egyáltalán olyan jellegű oka volt… Kicsit úgy éreztem magam, minthogyha egy vastag ajtójú, oltalmazó falú templomban bújnánk meg, ahol Isten és a szentek nem engednék, hogy bármi bajunk essen. Mert tudod, vagy nem tudod, de most elmondom neked, hogy mi történt február hó végén, amikor kezdődött ez az egész őrület, és orosz jelzéssel ellátott ágyúk és fegyveres katonák meggyilkoltak keleten sokakat. …….. városában a …….. székesegyházban egyszer csak színes, áttetsző hologramok emelkedtek fel a magasba, az ég felé. Egymás után több, úgy tetszett, hogy a menet soha nem akar megállni. Én persze nem voltam ott, messze voltam onnét, az otthonomban, ahol jól leplezett kétségbeeséssel követtem figyelemmel és vártam az eseményeket. Vártam a sors beteljesülését, ha lehet így mondani. Videón mutatták meg nekem az esetet, mert akkor még nem akadozott az Internet. Nagyon megható és szürreális látvány volt, a jelenséget nézve pedig a szemeim megteltek könnyekkel. Sokunknak ekkor meggyőződésünk volt, hogy isteni megnyilatkozást láthatunk, a lelkek így mutatják meg magukat, így köszönnek el szeretteiktől és ukrán testvéreiktől, kivételesen, mivel normális, megszokott menetében az élet és a halál dolgainak nem igazán szokták megmutatni magukat a szellemek. Igen, határozottan éreztem és érzem mind a mai napig, hogy ez egy isteni jel volt, amit a gondviselés angyala tett láthatóvá és szinte tapinthatóvá, valóságossá számunkra. Én magam soha nem voltam babonás, sem vallásos, de ezekben a pillanatokban megvilágosodott előttem minden nagy titok Istenről, és lehullott az őt mindenkor övező homályos lepel.
