Mostanában sokat lehet hallani a Nick Vujicic nevű ausztrál nemzetiségű, de szerb gyökerekkel rendelkező egyetlen végtaggal sem rendelkező motivációs trénerről. Körülbelül tíz éve motiválja a férfi az embereket szerte a világon, és a mai napra már olyan hírneve lett, hogy gyakorlatilag nem létezik közeg vagy médium, amely ne mozgatna meg minden követ, hogy legalább egyszer szerepelhessen a tréner köreikben. Sok olyan hangot hallottam, amely arról számolt be, hogy amennyiben, ha ő lenne a testi fogyatékkal élő férfi helyében, az első adandó alkalommal öngyilkos lenne, mert nem tudna így, ilyen testben élni. A legkönnyebb persze ilyesmit mondani. Hiába határtalanul nagy a képzelőereje az embernek, soha nem tudja képzeletünk és beleélő-képességünk még csak megközelítő pontossággal sem visszaadni azt az érzést, ami nem általános és megszokott állapotokban uralkodik rajtunk. Vujicicnak az az állapot a normális és természetes, amely állapotban ő éli az életét, méghozzá születése óta, mivel ő végtagok nélkül jött világra, és nem valamilyen balesetben vesztette el nemlétező végtagjait. Soha nem is voltak neki olyanok.
Az orvosok szerint egyébként neki meg se szabadott volna születnie, legalábbis visszaemlékezésében erről számolt be ő egy előadása alkalmával. Mégis megszületett, és hiába volt számára állapota természetes, látva a környezetét, látva az összes épkézláb embert önmaga körül, már egészen korán, ébredező tudatával feltette magának a kérdést, hogy ő miért nem lehet olyan, mint ők, hogy miért kell neki kezek meg lábak nélkül élnie. Istent kérte számon úgy, ahogy valami döbbenetes igazságtalanságban önmagát tudó ember szokta számonkérni a feje felett őrködő teremtőt, akiről hangoztatni szokás, hogy mindenért felel. Ekkor a szülei azt mondták neki, hogy Istennek más tervei vannak vele.
Nos, igen, nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy Istennek pont az volt a terve Vujiciccal, mint amit művel a világban: motivációval megtölteni az emberek szívét meg lelkét, hogy lássák: amíg te félrecsúszottnak gondolt életed miatt búsulsz, addig lásd, nekem még csak kezeim és lábaim sincsenek! Egy dolog biztos: Vujicic anyja történelmet írt akkor, amikor addig intézkedett annak érdekében, hogy fia teljesen ép és egészséges testű diákokkal járhasson egy iskolába, hogy az ausztrál állam – mivel egészen odáig, tehát a múlt évszázad nyolcvanas éveinek közepéig nem volt erre lehetőség testi fogyatékos gyerekek esetében – lehetővé tette, hogy bármilyen testi fogyatékkal élő, tolószékes gyermek részt vehessen a teljesen egészségesek oktatásán. Én a magam részéről egyáltalán nem leszek feldobott attól, hogyha végtag nélküli ember elmagyarázza nekem, hogy neki márpedig összehasonlíthatatlanul rosszabb a helyzete, mégis lám, mily boldog! Én pontosan jól tudom, hogy a boldogság nem egy olyan valami, ami a végtagokon múlik. Leginkább nem egy ilyen valami a boldogság olyan testi nyomorékok esetében, akik már születésüktől kezdve testi nyomorékok.
Egyébként sem lehet megvilágosodott ember sem depressziós, sem pedig boldog. Ezen állapotok csupán az elme számára léteznek. Az önvaló, a megvilágosodott tudat nem ismer ilyen fogalmakat, hiszen ő egyik sem, ő maga az a paletta, amely felkínálja ezeket a lehetőségeket az indiviidum számára. Boldogság és depresszió egy és ugyanaz, és mint a yin és a yang, mindegyik tartalmaz egy csipetnyit a másikból. Na már most, ha Vujicic boldog, akkor miért kellene őt sajnálni akár egy pillanatig is? Miért ne sajnáljunk sokkal inkább egy fizikai felépítést tekintve teljes embert, akinek a lelke depressziós? Nick Vujicic egyébként sem tett le semmit az asztalra – igaz, nem is tud, mivel nincs is mivel letenni. Az én szememben akkor sem több ez az ember – akárkit akármit mond –, mint egy szájharmonikus féllábú tolószékes koldus a Nyugati-téren, aki az emberek szánalmára és sajnálatára apellál és játszik, azt akar facsarni magának önnön lénye minél szomorúbb színben való feltüntetésével. Világfigyelmet és ezáltal karriert facsar magának saját szinte példátlan és egyedülálló szerencsétlenségéből, testi fogyatékosságából.
Mutogatják őt, mint valamilyen panoptikumi látványosságot, amit ő maga sajnálatos módon nem érez emberi mivoltához méltatlannak és megalázónak. Nem érzi annak lesújtó jelentőségét, hogy ezzel a bazári módon való önmutogatással saját magát téve kirakatba csak sajnáltatja magát. Mást nem csinál, mint előadásokat tart, és elpanaszolja, hogy alapvetően – minden boldogsága ellenére – neki milyen szomorú és szánni való az élete. Mindezzel együtt motivációs trénerkedését elismerem, és elfogadom annak létjogosultságát. Nos, sokaknak valóban erre van szükséges, ettől kezd el növekedni a megcsappant önbizalmuk. Ez óhatatlanul így van, hiszen amire nincs igény, az nem is fog sem sokáig, sem rövid ideig életben maradni és funkcionálni. Vujicic, ahogy jár és kel a rá méretezett és szabott színpadon, látványosan, teátrálisan és úgy, hogy abból kitűnik, valójában neki semmi szüksége erre, az láttatni szándékozó és demonstratív jellegű. Egy pillanatig sem tűnik úgy ilyenkor, hogy neki különösebben nehezére esne sem a járás, sem pedig maga az élet.
Talán még nem is lenne azzal baj, hogy lelkierőt merít a saját súlyos fogyatékosságából és másoknak is ad belőle, a gond leginkább az, hogy ugyanezen erőt jó pénzért szeretetnek hazudja és politikai szemfényvesztő szélhámosok rendelkezésére bocsátja. Gyomorforgató, ahogy ez az ember tolószékében, vagy akár anélkül, vigyorgó politikusok gyűrűjében tetszeleg a nagyvilág előtt. Feltettem magamnak egyébként a kérdést: ha a világon mindenki levágja a kezeit és lábait, és ez egy trend lesz az emberi társadalomban, akkor onnantól kezdve mindenki, vagyis több milliárd ember remek és nagyszerű motivációs tréner lesz? Tényleg elég kéne, hogy legyen a motivációs tréneri poszthoz és a világsikerhez végtag-nélkülinek lenni? Ismétlem: ez az ember semmit nem tett le az asztalra, de még csak ki sem nőttek a végtagjai. Mégis, ez utóbbi körülménynek tényleg elegendőnek kell lennie valaki esetében ahhoz, hogy világhíres és dúsgazdag legyen? Vagy egyszerűen a kereslet-kínálat szigorú piaci törvényei érvényesülnek… Elvégre a sok haszontalannak tűnő és semmilyen értéket nem teremtő meglehetősen alacsony színvonalat és nívót megütő celebek talán jobban megérdemlik a pénzt és a rivaldafényt? Az ember tehát maga dönti el, mint egyes szám harmadik személy, hogy mire tart igényt, és mire nem. Vagyunk mi, nívósabb színvonalat képviselők egy kevesen. Nem túl sokan, egy kevesen. Vigasztaljon minket annak a ténynek az ismerete, hogy tömegárucikkre mindig nagyobb a kereslet.
