Kering a világhálón egy túlnépesedéssel kapcsolatos kép, amely azt mutatja, hogy ha egymás hegyén-hátán állna meg a föld nyolcmilliárd embere, akkor mindenki elférne egy kupacban a Grand Canyonban… Már nem egyízben boncolgattam ezt a témát felszínesen, de most minden eddiginél szemléltetőbb leírással szeretnék szolgálni erről az orbitális tévedésről. Tehát, ha nyolcmilliárd ember a világon egymás mellé állna, és mindenkinek jutna egy négyzetméter, mindannyian elférnénk egy kilencvenszer kilencven kilométer nagyságú négyzetben: Tatabánya – Hatvan – Vác – Dunaújváros. Ha nyolcmilliárd ember szeretne magának egy száz négyzetméteres kertet egy házikóval, elférnénk egymás mellett kilencszáz négyzetkilométeren. Durván: Lengyelország, Csehország, Ausztria, Szlovákia, Magyarország és Németország egy része.
Ha nyolcmilliárd ember szeretne egészséges élelmiszert termelni önmagának ezer négyzetméteren (úgy számoltam, hogy ekkora területen négy ember termel magának, mert még ez is bőven sok), akkor egy kétezerkétszázötvenszer kétezerkétszázötven kilométeres területre lenne szükség, ami nagyjából hatmillió négyzetkilométer, vagyis hatvanhét Magyarországnyi terület. Kiegészítés: a világ szárazföldjeinek összterülete száznegyvenkilencmillió négyzetkilométer, amelyből tizenkét százalék jelenleg a megművelt terület – vagyis tizennyolcmillió négyzetkilométer. Háromszor annyi, mint amennyit az előbb számoltam. Túlnépesedés? Éhínség? Miért is léteznek ezek?
Márpedig komoly egzisztenciával bíró emberek is rendre ismételgetik azokat a jól betanult közhelyeket, miszerint a földön túl sokan élünk mi emberek, ezért szükségesek, lebonyolítandók és ezeknél fogva megbocsátandók azok a bizonyos százévente esedékessé váló népirtások, amelyek nélkül talán mostanra már harmincmilliárdan is élnénk a földön. De ha csak Magyarországot vesszük alapul, ezt az itt élő kilencmillió főt, akkor is láthatjuk, hogy milyen mértékig tudnak a hipnotizálás áldozataivá válni.
Amikor egy megpuccsolt államról azt a látszatot keltik, hogy teljesen legálisan létező állam, és akik a tíz évvel ezelőtti ellenzéki politikusokhoz hasonló módon ezt szóvá teszik, sőt még külön személyes iratokat is forgalomba hoznak Magyar Köztársasággal ellátott névvel, szektás beteg embereknek bélyegzik. Lényegében az egyetlen lehetséges megoldást a helyzetre teli szájjal kiröhögik és semmibe veszik. Erre telik tőlük tehát, ne csodálkozzunk, hogyha például ezek az újonc aspiráns-liberálisok (a szitokszó értelmében mondva) a himnuszt cringének tartják, és azt cringének tartani náluk kifejezetten menőnek számít. Van egy olyan mém is, amelyen Mézga Géza fogja fáradtan a fejét, és a következőket nyögi, amely szöveg egy buborékban van, és eme buborék hozzá van kapcsolva a képregények jellegzetes módján az ő fejéhez: Jaj de fáj Trianon, annyira nagyon fáj, de tényleg! Nem értem, hogy mi szükség van erre a fajta lázadásra? Mert ez a most érettségiző korosztályban lázadásnak számít, nyilvánvalóan a fennálló konzervatív rend ellen.
Van, akinek számít a nemzet, és számítanak mind a mai napig a határokon túl élő honfitársai, és van, akiknek egyáltalán nem. Azok felé, akiknek számítanak ők, és maguk a határon túli magyarok számára viszont mi okuk nincs megadni azt a minimálisnak mondható tiszteletet, hogy nem gúnyolják és tapossák páros lábbal a nemzetet, mint olyat? Se nem vall túlságosan nagy intelligenciára ez a magatartás, se nem erkölcsi tartás meglétére és a szükségszerű gátlásra. Szociopaták volnának ezek a fiatalok? Értem én, hogy ki nem állhatják a jelenleg regnáló kormánypártot, és olyan módon rúgnak bele ezért azokba a táborokba, amely táborokból sejthető, hogy közelebb állnak hozzá, ahogyan csak tudnak, de ebben az esetben meg az a probléma, hogy nem látják át a választások lebonyolításainak módjait és menetét. Azt sem látják át, hogy az embereknek mitől lenne jobb. Hogy jobb-e attól az embereknek egyáltalán, hogy elvonulnak négy-ötévente a szavazófülkébe a szabad döntés illúziójától fűtve?
Trianon azoknak az embereknek tragédia volt száz évvel ezelőtt, akik egyik nap még Magyarország területén tudhatták magukat és javaikat, míg másik napra már egy idegen szomszédos állam állampolgárai voltak hivatalosan. Tragédia volt nekik, a gyerekeiknek, és még az unokáiknak is, akiket különböző törvényekkel rekesztettek ki, és olykor a politikai hangulat hatására még fizikai tettlegesség áldozataivá is váltak. Áldozatok a kárpátaljai magyarok még napjainkban is, ugyanis az ukrán politikai vezetés egészen a jelenünkig meglehetősen szigorúan áll hozzá a magyar kisebbséghez. A sokak által ismert nyelvtörvény csak egy dolog a sok közül. Mind a mai napig tető alá hoznak olyan tüntetéseket helyi lokálpatriótának minősülő politikusok, melyeken ukrán állampolgárok szidják a helyi magyar kisebbséget, meg úgy általában a magyarokat. El lehet képzelni, hogy ennek megfelelően megannyi verbális, vagy akár fizikai bántalmazást szenvedhetnek el kárpátaljai magyarok.
Azok az érettségiző diákok, akik Trianon ügyéből gúnyt űznek, egyszerűen gyermetegségükben teszik azt, amit, és mert pillanatnyilag jópofának tűnik egy mém. Kényelmes nagyvárosi helyzetükben ilyenkor nem gondolják végig, hogy mi ment végbe országtól elszakadt honfitársaik lelkében, miféle megpróbáltatások tarkították azt a száz évet, amely könny és vércseppekben éppen nem volt szegény termésű. Ugyanis kizárt dolog, hogy egyfajta előbb vagyok európai, mint magyar típusú magaslatról és az idő gyógyító távlatából belátó bölcsesség vezérelné őket, még hogyha a szüleik, esetleg nagyszüleik ilyen hozzáállással is bírnak.
