A budapesti főpolgármester szerint háborúban állunk Oroszországgal. A főpolgármester mindenesetre, e kijelentésének megfelelően a legkevésbé sem óhajt hadba vonulni az oroszok ellen – Putyin ellen, mindenki mondja úgy, ahogyan számára megfelelő. Bizonyos hírportálok árgus szemekkel figyelik, és alig győznek beszámolni róla, amikor néhány száz tüntető lófrál Budapesten, de amikor a főpolgármester, akinek minden kimondott szava súlyos, bemondja, hogy háborúban állunk Oroszországgal, úgy tesz, mintha süket és vak lenne. Veszélyes dolog lenne, amit a főpolgármester művel akkor, hogyha nem tudnák őt, és mindazt, amit beszél, a helyén kezelni. Mert szerencsére azért a helyén tudják őt és az általa elmondottakat kezelni. Mint tudjuk, úgyse fog a frontra vonulni, hogy jó példával elöl járjon, hiszen az ő politikus-fajtája mindig is a jól hűtött meg fűtött elefántcsonttornyok bársonyszékeiből szemlélték kellő távolságból a véres és halálos kimenetelű történelmi történéseket.
De nem ez a legnagyobb sláger mostanában. A legnagyobb sláger Suhajda Szilárd és a kockázatvállalás, mint megvitatandó téma. Szükséges-e, és mennyire szükséges, ha szükséges? A biztonságos élet-e a követendő, avagy a határok feszegetése? Suhajda Szilárd így, Suhajda Szilárd úgy… De mégis, kit érdekel, hogy ez az ember a negyvenes éveiben egy rossz döntést hozott? Ezzel az esettel tereli el a média a figyelmet valami orbitális disznóságról. A média, amely már a harmadik világháború kitörésének valós esélyeit latolgatja, tökéletesen alkalmazva a szavak szintjének módszerét. A szavakból, amelyek tömegekhez jutnak el, előbb vagy utóbb szilárddá tömörült valóság lesz. Az igéből test lesz. Őszintén, meddig kell még egy olyan embert sajnálni, akinek volt egy több millió forintos hobbija, és azt választotta a családja helyett? Szíve joga, pontosan jól tudta, hogy miféle veszedelmekkel jár együtt az efféle hóbort. A veszélyeket tehát felmérte, a veszélyek tudatában űzte kedvelt hobbiját. Viszont huszonnégy órán belül meghalt két magyar focista, öt autóbaleset történt, ahol a sofőrök mind rosszul lettek, egy hetedik osztályos fiúnak megállt a szíve testnevelés órán.
Ezekkel az esetekkel nincs tele a mainstrem média, de Suhajda Szilárdot óránként kétszer tolják bele az emberek arcába. Hülyére mossák az emberek agyát. És hogy miféle cirkuszról terelik el a figyelmet? Egyáltalán mi ez az egész cirkusz mindenért, mintha mi se történt volna az utóbbi két-három évben? Miféle jogosultságot élvezhet ez az egész behajtósdi, amely hivatott nyúzni tovább az embereket? Egy korábbi írásomban beszámoltam arról, hogy kétezerharmincra egypólusú világkormányt szeretnének létrehozni az egész világon. Ennek tudatában pedig egyszerűen fel kell, hogy merüljön mindenki fejében a kérdés, hogy ugyan miért fizessen további kamatokat a bankoknak, miért fizessen szankciókat, villanyszámlákat, gázszámlákat és akármit önmagát államnak nevező intézmények és bankok részére, hogyha önmagában már a kommunikáció is teljesen nyílt arról a szándékról, hogy végsősoron kommunizálni óhajt a Klaus Schwab vezette társaság a világon mindent. Ezt deklarálják és egyre inkább igyekeznek a tömegekkel elfogadtatni a gondolatot, hogy mindez sors-szerűen bekövetkezik.
Abszolút logikusan felmerül a kérdés: hogyha előre figyelmeztetnek arra, hogy elkommunizálják minden tulajdonom környezetvédelmi és egyéb mondvacsinált okokból, akkor miért is kellene finanszíroznom azon kevesek meggazdagodását tovább, akik közszolgálati tevékenységükre hivatkozva évezredek óta elszedik az emberektől a pénzük egy részét? Ebben az esetben ugyan miért nem függesztik fel haladéktalanul ezt a megszokott metódust? Ha úgyis minden közös, és a kommunizálás válik mindennek osztályrészévé, és ebbe még bele is kell törődni boldog-boldogtalannak, aki ilyen-olyan matéria, autó meg lakás, lyukas alsógatya büszke tulajdonosa, akkor miért nem látják be, hogy a gyűjtögető életmód immár veszett fejsze nyele, és az az elit kaszt, amely már most minden földi javat magáénak tudhat, valójában semmilyen jogot nem támaszthat arra, hogy bárkitől is elfogadjon bármit, mint adónem vagy kamat egy-egy formáját?
No, nem mintha ahhoz megvolna a joguk, hogy a magántulajdon megszüntetésének érdekében a gyakorlatban – még hogyha elméletben nem is – egyszer csak rátegye a kezét minden létező földi javra, mint egyetlen ítélőbíró és tulajdonos. Mert szép dolog egy tulajdon nélküli világ, mint ahogy azt Rousseau megálmodta és elgondolta, és csodálatosan egybe tud csengeni minden keresztény tanítás, amely az anyag, mint olyan és ebből eredően az anyagiak elutasításáról és a feltétlen szeretet jelentőségéről szól a kommunizmus eszméivel, viszont nem létezhet földi ember, aki az emberiség megmentőjének kikiáltva magát önbíráskodik és a közérdekre, vagy a földanyára, vagy akármilyen isteni sugallatra hivatkozhat, mint felhatalmazó közegre. Ha valaki, hát a köz mindenesetre egyáltalán nem hatalmazta fel őket. A köz, aki, illetve ami minden egyes lépés mögött az általa ismert, címlapokon arcába tolt politikust sejt, és semmilyen jelentőséget nem tulajdonít a Schwab féle brigádnak.
