Amikor egy hatodikosztályos tanuló feltesz egy világegyetemmel kapcsolatos alapvető kérdést, mint például, hogy mi történt a Big Bang előtt? a tanár, ha elég jól értesült, a következő a válasza: nem volt idő a Big Bang előtt, mert az idő csak hosszában létező dolog és energia, tehát a kérdésnek nincs értelme.
Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy mi van az Északi-sarktól még északabbra. A diák leül és elhallgat, majd mindenki azt tetteti, minthogyha egy kevéske ismerettel bővült volna a tudása. Valaki meg fogja kérdezni: a kiterjesztő világegyetem mit terjeszt ki?
Nos, elég időre tekintettel az az egy számítana, hogy egy olyan ingadozás annyira sok részecskével járna, hogy az egész világegyetemnek meg kellene jelennie. Amennyiben a világegyetem valóban egy kvantumingadozás volt, az jelezte, hogy valójában csakis a tulajdonságokra figyelünk. A diák felkiált örömében: Tehát ez az! A világegyetem egy kvantumingadozás! Végre megvilágosodtam!
Ám mialatt a professzor a csendes pillanataiban egyedül van, töprenghet legalább egy kicsit, hogy milyen dolgok lehettek az olyanok, mint a kedd az ősrobbanás előtt. Többről van szó. Olyan ragyogó egyenletek, amelyek pontosan megmagyaráznak mindent, a mozgás szeszélyeivel mondanak ellent a megfigyeléseknek azzal kapcsolatosan, hogy a dolgok hogyan viselkednek. (Vagy ráragasztani a helyes, megfelelő címkéket erre, Einstein relativitáselmélete összeférhetetlen a kvantummechanikával.) A kozmosz eredetéről szóló teóriák elgondolkodásra késztetnek, amikor a Big Bang az érdeklődés középpontjába kerül. Kísérletek kombinációja, melyeket paranccsal kényszerítenek ki, hogy teremjenek, egy mögöttes divat szerint – a húr teória által – segítségül hívnak legalább nyolc extra dimenziót, melyeknek semennyi részük nincs a legcsekélyebb és legalapvetőbb emberi tapasztalatban, semmit nem tudnak igazolni semmilyen kísérleti úton.
Amikor erről beszélünk, tudni kell, hogy a mai tudomány bámulatosan jó abban, hogy kitalálja, a részek hogyan működnek. Az órát félretették, és pontosan képesek vagyunk számolni a fogak számát mindegyikben, gördítsd és szereld fel, derítsd ki ezt az arányt.
Tudjuk, hogy a Mars huszonnégy óra harminchét percig és huszonhárom másodpercig forog, és ez az információ olyan szilárd, mint amit most mondani fogok. Ami játszik velünk, az egy nagy kép. Átmeneti válaszokat nyújtunk, kitűnő új technológiákat hozunk létre, a valaha volt legteljesebb tudásunk van a testi folyamatokról, az alkalmazásainkkal és újdonsült felfedezéseinkkel elkápráztatjuk magunkat. Mi egy területen dolgozunk rosszul, amelyből sajnos az alj-sorozat egésze ered: mi ennek a dolognak a természete, amit mi valóságnak hívunk, az egész világegyetem?
Az aktuális állam bármilyen becsületes átvitt értelmű összefoglalása megmagyarázza a kozmoszt úgy, ahogyan van… egy mocsárként. És az egyik érdekesség az, hogy a józan ész aligátorainak ki kellene térniük minden kanyarnál. A megfelelő válaszok nélkül az alapvető kérdések a vallás egy tartományába estek, melyek kitűntek ebben. A gondolkodó személyek mindig is tudták, hogy egy leküzdhetetlen rejtély fekszik a játéktanács végső négyzeténél, és nincs lehetséges út ennek megkerülésére.
Tehát, amikor mi kifutottunk a magyarázatokból, eljárásokból és okokból, az megelőzte az előző okot, amit mi mondtunk, mégpedig, hogy Isten műve mindez. Ez a könyv nem fog spirituális hiteket megvitatni, sem elgondolkodtatni téged azon, hogy ez a gondolkodásmód hibás-e, vagy igaz. Ez a könyv csupán meg fogja figyelni, hogy segédkezet nyújtott-e egyfajta Istenség a dolgok alakulásába a végponton. Nemrég, egy évszázaddal ezelőtt a tudományos szövegek rutin-szerűen idézték Istent és Isten dicsőségét, amikor is terjesztették a kérdésekből fakadó igazán mély, és megválaszolhatatlan dolgokat.
Manapság az efféle alázat készlethiányban van. Isten persze elvetett dolog, mint lehetséges megoldás egy szigorúan tudományos eljárásban, de nem egy másik entitás vagy fogalom felmerült, hogy felállítsák azt végső megoldásként, és nehogy azt lehessen mondani a nagy kérdésekre: nekem fogalmam sincs. Éppen ellenkezőleg, néhány tudós (Stephen Hawking és a késői Carl Sagan jutott az eszembe) ragaszkodnak ahhoz, hogy az elmélet a mindenségből a sarkon túl van, és azután lényegben mindent tudni fogunk mindenről. Ilyesmi nem történt, és nem is fog történni. Az ok nem a kellő igyekezetnek, vagy az intelligenciának a hiánya. A nagyon mögöttes világnézet a hibás. Az egymásra helyezett előző elméleti ellentmondások olyan ismeretleneknek egy új rétegét állítják fel, amelyek frusztráló szabályossággal tudatosodnak bennünk.
De van egy megoldás, amire céloztak a frekvencia által, amely segítségével, hogyha az öreg modell borul, látni fogunk egy választ, amely válasz egy sarok mögül kukucskál majd ránk. Ez a mögöttes probléma: figyelmen kívül hagytuk a kozmosznak egy kritikus összetevőjét, eltérítettük azt az útból, mert nem tudtuk, hogy mit kellene csinálnunk vele. Ez a komponens az öntudat.
